tampi

Szóval, elkészült a könyv, aki nem tudna róla.

tothlajos100@gmail.com

Itt pedig egy facebook oldal, amit lehet lájkolni, már aki olyan, és lehet követni is.
Megtudhattok hasznos információkat, meg szinte mindent.

https://www.facebook.com/%C3%81tmeneti-avagy-egy-%C3%A9vad-az-Otthonban-1459756190741700/?pnref=story

Például, hogy melyik rádióban hallhatjátok meg gyönyörű hangomat.

SZÓVAL HAJRÁ LÁJKOLNI!

    "- Durva"
          New York Years

   " - Őrület"
          Borsodi Hírmondó

    " - Ezt mindenkinek olvasnia kellene"
                             Dömösdi Eszter (777.hu)

    " - Kézműves termék, és mint ilyen, csak jó lehet."  
                                 Kézdi Károly (Durva Idők)

    " - Minden karácsonyfa alatt ott a helye."
                            Németh Katalin (óvónő)

Na, igen, durva.
Jelen pillanatban a tothlajos100@gmail.com email-en érdeklődhettek, hogy mi a csel.

Rendeljetek könyvet, és a postás bácsi elviszi.

Rendeld meg most!

Szóval szerettük volna, ha ebben az évben kézbe vehető lesz a könyv, de bármennyire is erőlködtünk, ez nem ment.

Pillanatnyilag a január az időpont.
Kicsit sajnálom, hogy aki karácsonyra akarta ajándékba, annak ez nem valósul meg, de a másik szemem nevet, mert így nem kell szomorkodni karácsonykor a könyv olvasása miatt.

- Mi a baj drágám?
- Áá, semmi, csak az Átmeneti című könyvet olvasom, és.

Szóval induljon az év egy jó durvasággal.

Ha a kezemben lesz, már írok is mindenkinek, aki küldött e-mail, hogy milyen módon legyen.
Szeretnénk, bár zavarog a gyomrom a szótól, könyvbemutatót is tartani valamilyen módon, ahol majd meg lehet szerezni a könyvet, meg ilyenek.

Szóval bocsánat, de nyugtasson meg mindenkit, hogy aki másnak vermet ás, az türelem.

Nyaralás?
Csak ügyesen.

Na, nagyon király, mert elég sokan jeleztétek e-mail-ben, hogy szeretnétek könyvet, ha majd.
Lelkesítő.
Úgyhogy neki is állok, kicsit javítok, kicsit bővítek, aztán ősszel, de legkésőbb, hogy is mondják? a karácsonyfa alatt (pff, egy pofon), találkozhattok vele.
Állítólag, ha százat eladok, már nullán is vagyok.
Tervezem, hogy lesz majd bemutató rendezvény, ott mindenképpen, de persze postán, meg kijelölt helyeken is meg lehet szerezni.

Ez pedig egy kép Stark Attilától régről, hogy mennyire munkálkodom.

Szóval íme itt egy részlet a készülő könyvből.

Kattints!

 Írj, ha szeretnél te is egyet!

tothlajos100@gmail.com

 ...van itt még valaki?

 Na, az van, hogy jó pár éve készen van egy kézirat, amely eddig kiadót keresett.

Közben sok mindenre rájöttem a könyvkiadás mikéntjével kapcsolatban, rengeteget reménykedtem, és rengetegszer vontam meg a vállam. El kell fogadni, hogy ez van, és nem lesz jobb, akkor, amikor a JAK nevű szervezet, ami nagyon hálás munkát végez a mai magyar irodalomban, 750ezer forint éves támogatást kap az államtól.

Igazából nem csalódtam, csak meguntam a a hercehurcát, tudva azt, hogy amit írtam simán mehetne nyomdába.

Menni is fog szerintem.

Mert kurva jó.

Megjelentetjük mi.

A könyv a blog alapján készült, de nyilván nem ugyanaz. Például a szövegek mellett Stark Attila illusztrációi is elég hatásosak.
Többek között ez is probléma volt, hiszen a színesség megdrágítja a nyomdaköltségeket.

Ami miatt itt vagyok, és írok, az a kíváncsiság, hogy vajon a blog olvasóit érdekelné-e egy ilyen rengeteg illusztrációval ellátott könyv?

Párat biztos nyomunk, viszont jó lenne tudni, hogy kábé mennyire lenne igény errefelé...

Amellett kíváncsi vagyok mennyire tud hatásos lenni egy mindent kikerülő alulról szerveződés, amely kihagyja a hagyományos utakat.

Szóval, ha kellene egy ilyen kiadvány, írj.
tothlajos100@gmail.com, vagy komentelj.

A következő bejegyzésben megláthattok egy-két részt a készülő könyvből, ami már csak rátok vár tulajdonképpen.

Amúgy kösz, jól vagyok, vagy mi.

Amikor reggel letört hátul a fogamból egy darab, nem értettem, de most már tudom, ez egy nem semmi nap.

Remegve vártam mindig ezt a napot, és titkon tudtam, hogy el is fog jönni.

A munkahelyemen kiderült, hogy blogot írok arról, hogy mit dolgozom.

Először megkönnyebültem, kész,vége, ennek annyi. Most mérhetetlenül szomorú vagyok.
A hosszú évek alatt (2008 óta van a blog), aki kérdezte, hogy miért csinálom, mindig azt mondtam, hogy önterápiás céllal.
Ez a munka, ha rendesen csinálod, kikészít.

Aztán, ahogy jöttek az olvasók, a kezdetek óta háromszázkilencvenvalahányezer, lelkes lettem, mert láttam, mennyi embert érdekel ez. Persze volt szomorúság, amikor egy-egy bejegyzés nagy nyilvánosságot kapott (Index címlap, hülye interjúk), és megjelentek az ostobák, a trollok, de ezeknek is a java részében megtaláltak azok az olvasók, akik értékelték ezt az egészet.

A Budapestre költözésem óta én rosszat a gyermekotthonról nem írtam.
Hülye lettem volna, mivel mérhetetlenül más ez, mint a régi, az Átmenetis meló, és ezt nagyon szeretem.
Aki tud olvasni az látja ezt, és érzi.
Az más kérdés, hogy a rendszer hibáit leírtam, pont azért, hogy a lázadást, a dühöt világba kiálthassam.
És itt nem arról van szó, hogy az ácsnak szar a kalapácsa, meg a szöge, oszt szar lesz a tető.
Hanem gyerekekről.

Most érdekes az érzés.
Tudni azt, illetve nem tudni, hogy kik olvasták el, de közben meg tudod, hogy olvasták.
Ööö, mi?
Mármint a kollégáim.
Kitárulkozni, úgy név nélkül könnyű.
Ááá, úgysem tudják, ki vagyok.
Ez mindig is bizsergetett, hogy képzelnek el, és vissza meg, hogy kik olvasnak.
Szóval most hirtelen pár kollégám jól megismert, de ezeket a dolgokat úgyis később fogom majd fel.

Sajnálom nagyon.

Nem hibáztatom a kolléganőt sem, aki felnyomott végül, mert ez máshogy is kiderülhetett volna, csak előtte szólhatott volna.
Volna, volna.
Nem tudja, hogy életem egy nagyon nagy része megy most el.

Nagyon sajnálom.
Ennek most itt vége.
Tényleg.
Ez van, baszd meg.

Akarnék valami vicceset írni, hogy mondjuk vigyázzatok az ürgékre, meg majd írok gasztroblogot, de nem megy.

Sziasztok, és kösz.

Frissítés:
A kommentelést is felfüggesztem, bár nagyon jól esnek az igaz szavak, én már csak ilyen elismerés vadász ember vagyok, ugyanakkor a békét szeretném, még most is. Ha írnátok, akkor a tothlajos100@gmail.com- ra megtehetitek.

Ha mégis kirúgnak, szólok.

                                             Kedves naplóm!

Képzeld ma rám írt fészen Márkó!!!!!! (szív, szív,szív)
Jahj, úgy izgultam, hogy alig tudtam neki válaszolni, úgy remegett a kezem, a betűket nem is találtam. Mire végre sikerült, Mesi a barátnőm segitett (kacsintós szmájli, szív), nem lefagyott az a buzi telefon a rák egye meg!!!!
Kezdhettem újra a Mesijén.
De elküldtem, és válaszolt, azt írta, hogy hétvégén talizunk a buliba!!!!!
Annyira izgatott vagyok, ki is írtam a fészre, és erre, le is lájkolta!!!!!
(szív, szív, szív)
Annyirrrraaaaaa CUKI!!!!!!!! (szív, szív)
Jaj, képzeld, reggel lekéstem azt a rákos buszt!!!!
Nem baj, mert a magyar tanárral voltunk, és utoljára!! (szomorú szmájli, kettő)
Mingyár vége az iskolának is. De nem bánom, elegem van már a többiekből, mit kavarnak az ember mögött.
Vanesszát még megverem az biztos!!!!! ( mérges szmájli, három)
Aranyos ez a magyar tanárbácsika, sajnálom, hogy már nem lesz többet. (szomorú szmájli, kettő)
Nem olyan, mint a fizika tanár, azt mondja megbuktat. Na merje megtenni.
Tanárbácsika csinált mindenkivel közös fotót, azt mondta, majd a szóbelin ad belőle, nem aranyos???? (szív, egy)
De nem jön a ballagásra!! Azt mondja nem szereti. (szomorú szmájli, egy) Kicsit meg is sértődtünk, de ő már csak ilyen….!!!! (kacsintós szmájli, egy)
Na, nem tudom mi lesz az iskola után….. Jajh.(könnyes szmájli,egy)
Anyám már basztat, hogy mennyek dolgozni, de én nem megyek!!!!!!!!!!! (mérges szmájli, három)
Én Pestre akarok menni és kész!!!!!!!!!!!!
Nagybátyám Öcsi mondta, hogy ellehetek náluk. kár hogy a hétvégén elbasztam a félrerakott pénzt.
Ráadásul be se rugtam, és tök szar volt Márkó (szív, kettő) sem volt ott.(szomorú szmájli, kettő)
Nah, majd most hétvégén!!!!!!!!!!!!
Most megyek zuhizni, szia!!!!
(kacsintós szmájli, egy)

                                    A magyar tanár!


                     A sok vizsgák ellenére a legjobb
                     ebben a tanfolyamban hogy
                     megismerhetem az én magyar tanáromat.
                     Ő olyan kis vicces, kis bolond, és
                     mindig megnevetett. Néha lenéző de
                     elnézük neki.
                     Mert nevetünk rajta.
                     Bárcsak minden tanárom ilyet lett
                     volna általánosba, és akkor nem
                     jártam volna minden osztályt
                     kétszer!!! (Nevető szmájli, három)
                     Hiányozni fog a tanfolyam; de
                     a legjobban a magyartanár, mert
                     ritka az ilyen kis családi mint
                     az én tanárbácsikám (szív, hét,szmájli, kettő)

A magyar tanár

A magyar órát Tóth Lajos tanította.
Már az első találkozáskor tudtam hogy én míg ebben az
intézményben járok addig én nagyon jó fogalmazásokat
fogok írni. Amit a tanárúr mikor elolvas csak
elmosolyog. Bár azon még nem gondolkodtam valyon
olyankor valami ilyesmi jár a fejébe
Dik ez meg ír egy fogalmazást tele van helyesírási
hibával + a külalak ja és tök zavaros.
Vagy csak azért bár én keveset beszélek
mert nehezen bontakozok ki itt ezek emberek
közt. De amikor írni kell olyankor boldognak
   elönt a boldogság.
Nem beszélek magamról sokat nem vagyok
Önimádó. Nem leszek középpontba.
A tanárúr a kedvencem bár nem azért mert
eddig rólam semmi rosszat nem mondot.
Bár egyik tanár se mond rólam semmi rosszat.
Tanárúrnak én vagyok a kedvence
   aki fogalmazásokat tud írni ugy hogy
   közben magamat adom.
Tanárúr megértő legalább megérti a viceimet.

Akkor érzem jól magam mikor másokat csuságol ki
Jól ki tudja őket figurázni. És most komolyan
és ősszintén mondom 20 év alatt ilyen tanáral még
nem találkoztam. Persze jó értelembe.
Akkor a leginkább a tanárúr amikor ideges.
De amikor azt mondja hogy 10 osztályt adnak itt
míg meg nem bukik valaki miközben csak 5 osztály
szinten vannak a többiek.
Mert én magamat nem vettem bele abban a
szűk csoportba.
Jó kis beszolásai vannak a tanárúrnak.
Őszinte és a kőkemény igazságot mondja
meg egyeseknek hogy ki merre hány méter. stb.
Sajnálom azt hogy már nem lesznek óránk itt kell
hogyni ezt a tanfolyamot na meg már fizetés
se lesz. Itt az emberek akik tudják hogy
hibásak voltak azok bocsánatot kérnek vagy
sem Pl: Berci, mert állitólag ő vagány
mint tanárúr. De azért egy kis szivatást meg-
érdemelne. De ez csak kepzeletben. Tanár úr
bárhol lesz a világban mindig gondoljaon
arra hogy én voltam és leszek is. És azt
hogy csak jokat és szépeket ezek után.
És ha lesz még tanfolyam remélem ugyan ilyen nyomorultak leszenek
                                                                                                  ott.

                                               Apukám

                 Kiskoromba sokat veszekedett anyukám meg apu-
                 kám mert apa részegen jött haza minden nap
                 átmenetileg volt munkája de kirugták anyukám
                 azt mondta hogy betelt a pohár menj el
                 máshova lakni. Apukám próbálta kibeszél-
                 ni magát de nem tudta mert hazudott
                 egyfojtába anyukámnak. Leköltözött nagy-
                 mamámhoz akinel egy idejig meghúzta
                 magát de ott is mindig részeg volt
                 így nagymamám is elküldte mert elege
                 volt belőle hogy amikor lenen-
                 tük hozzá részeg volt. Apukám egyálta-
                 lán nem fizet gyerektartást és egyáltalán
                 nem is látogat minket minket. Amikor nagyma
                 mám elküldte nem ment el de násnap
                 reggelre eltünt . Mindenki kereste tele-
                 fonáltak neki de nem vette fel. Amikor
                 mi felhívtuk telefonon felvette, megkér-
                 deztük hogy hol van azt mondta
                 hogy a folyónál de akkor is részeg
                 volt anyukám mondta mert hallotta
                 a hangján. Azóta se jelentkezett.

 „ – Helló! Hol voltál?
    - Dolgom volt.”

   Coper – Gát – Rozgonyi: Linda szafari





Nyolc óra tizenkilenc perc. Vagy több. Egy átlagos nap a felnőttképzésen, ami most a felzárkóztató, és a kilenctizedikes. Siettem, loholtam. Nem szeretek elkésni. Viszont nehezen kelek, és szeretem a reggeli csendet. De bele kell melegedni, nincs mese, ez a munkám. Már a nagy sóhaj után éppen belekezdtem Villonba, amikor kopognak. Sóhajtok megint, tudom mi jön. A késő, az indokkal:

 - Elnézést a késésért, de volt egy kis gond.
 - Elnézést a késésért, de volt egy kis baj.
 - Elnézést a késésért, de volt egy kis probléma.
 - Elnézést a késésért, de volt egy kis fennforgás.
 - Elnézést a késésért, de lekéstem a buszt.
 - Elnézést a késésért, de nem jött a busz.
 - Elnézést a késésért, de nem jött a 6:50-es.
 - Elnézést a késésért, de lerobbant a busz, hallott már ilyet?
 - Elnézést a késésért, de leszállítottak a buszról.
 - Elnézést a késésért, de leigazoltak a rendőrök.
 - Elnézést a késésért, de szóváltásba keveredtem.
 - Elnézést a késésért, de hó-helyzet van.
 - Elnézést a késésért, de azt hittem, hogy kedd van.
 - Elnézést a késésért, de azt hittem, hogy nem ide kell jönni.
 - Elnézést a késésért, de azt hittem, hogy a negyediken leszünk.
 - Elnézést a késésért, de én eddig a negyediken vártam.
 - Elnézést a késésért, de tegnap temetésen voltam, és még most sem józanodtam ki teljesen.
 - Elnézést a késésért, de behívtak a kisfiú iskolájába.
 - Elnézést a késésért, de behívtak a kislány iskolájába.
 - Elnézést a késésért, de elaludt a kislány.
 - Elnézést a késésért, de elaludt a kisfiú.
 - Elnézést a késésért, de az a kurva automata benyelte a kártyámat.
 - Elnézést a késésért, de nem indult az a kurva kocsi.
 - Elnézést a késésért, de kidurrant annak a kurva biciklinek a kereke.
 - Elnézést a késésért, de elaludtam a buszon, és teljesen máshol keltem fel, leszálltam, de eltévedtem, a Ruhagyártól gyalogolok, új a gyógyszerem is.
 - Elnézést a késésért, majd négyszemközt beszélhetnénk?, mer van egy kis baj, és el is kellene mennem hamarabb, de majd négyszemközt inkább, előre is köszönöm.

" Rejtett utalás lehet a buddhai ürességre és a gorgiászi semmire, amely, mint látható, élesen szembenáll a hatalmas tekintélynek örvendő abszolutista semmi-képzetekkel, elsősorban az ószövetségi vagy az egzisztencialista semmivel, de még a brahmanista, vagy a keresztény semmivel is. Hiszen ezek nem egyebek, mint a legszentebbnek tartott abszolútum puszta negatívumai."

Tornai Szabolcs: A meglepetés lépcsőfokai

IN: Filmvilág, 2010. december

- Mi a házi?

- Le kell másolni 25 verszakot a Toldiból.

- Hogyhogy?

- Hát, le kell másolni.

- De minek? Nem értem, mi értelme, az nagyon sok.

- Igen. Sok.

- Áá, ilyet csak úgy nem ad fel tanár.

- Dee, azt mondta, hogy ez a házi.

- Neem, biztos rosszak voltatok.

- Nem, jók voltunk.

- Akkor te voltál rossz.

- Nem, én is jó voltam.

- De akkor mi ez a hülyeség? Másolás. Minek? Zavaros ez nekem.

- Pedig ez volt.

- Dehogyis.

- Deee.

- A lényeg, tudod a nemhazugság, ne húzzuk. Egyszerűbb. Mit csináltál?

- De mehetek a számtechbe?

- Hát, aha, csak eddig olyan jó volt, hogy már nem nagyon hazudsz, és ezt is kiszúrtam, hogy nem stimmel, és tök fárasztó az egész, már rég túl lehetnénk rajta, ha az igazzal kezded.

- Jó, rajzoltam órán.

- Mit?

- Hát ezt.

- És ezért?

- Aha.

- Háát, ez szívás.

- Az.

- Jó munkát a másoláshoz.

- Köszönöm.

- Szívesen, de mi van a képen?

„ – Te miféle jószág vagy?”

Példaszövegek a magyar nyelvtan tanításához

A különbség, a két brigád között az, hogy az egy hónapja tanított felnőtteknél nem szólhatok, hogy ne szortyogjon már, ne szívja fel a taknyot két percenként, hanem fújja ki az orrát.

Utálom a szortyogást, azonban mégsem mondhatom, hogy nincs zsebkendőd?, míg az otthonban, a gyerekeknél, igen, meg ha nincs, menjél, és kérjél.

Most vagy hárman felváltva szívják vissza az agyba a slájmot, amitől megőrülök.

Na, de tél van, meglevesesedik az ember orra.

Az ásítást sem nyelik el egyik bandában sem, és a böfögés is ki-kiugrik, én pedig a felnőtteknél majdnem elszólom magam, hogy mékvótaz, aztán közben valaki harákol egyet, jó, mert nem köpi ki, miközben megy a szóvégi magánhangzók helyesírásával kapcsolatos feladatok megoldása.

Önálló munka.

 „- Már megint korán kelők vagyunk – mondta nekem Momina.”

                                                                        Cesare Pavese: Barátnők

Ööö, annak idején a főiskolán a patináns és méltán nagyhírű művelődésszervező szakon, valami oknál fogva, gondolom szóltak a csoportársak, hogy ezekre kéne, a lehetséges négyből háromra szakosodtam, ahogy mondták, és mondják azóta is, szerintem.

Szakosodás.

Pf.

Nem volt szimpatikus.

Szóval, ami kimaradt, az az andragógus volt, ami felnőttképzés jelent, és ezt is csak úgy közölték.

A többi a pr – asszisztens, non-profit menedzser és még valami volt, aminek a nevére nem emlékszem, de négyes lettem belőle.

Nem mintha ezek akartam volna lenni, és a magyar tanárságban sem gondolkodtam nagyon.

Meg úgy általában semmiben sem akkoriban, ami távolabbra mutató lett volna annál, mint hogy felhívok majd egy embert, esetleg kettőt, meg pénzért sört veszek nemsokára, mondjuk azonnal.

Így lettem most a nevelő mellé még andragógus is.

Szóltak, hogy mehetnék magyart tanítani felnőtteknek, akiknek nincs meg a nyolc osztályuk.

Jaj.

Na, akkor megyek megismerkedem a neveltjeim szüleivel jobban.

Izgatottan vártam az első órát.

Hét cigányasszony, két magyar, két cigányember, egy magyar.

Mit fogok tanítani?

Hol kezdjem?

A tanterv tele volt azokkal a szavakkal, amik miatt megfogadtam annak idején, hogy soha nem fogok magyart tanítani iskolában gyerekeknek.

A Toldi nem veri se a GTA-t, se a Need for speed-et.

Nincs versenyben.

De az én célközönségemben sem, pedig ők még a számítógépet sem tudják bekapcsolni.

Az elején majd úgyis ismerkedünk.

Első nap.

Neon világít, filctollas tábla, fenyő hatású asztalok.

Radiátor.

Könyvtárszoba kéne szőnyeggel, tea, kávé.

Na persze.

Asszonyok, akiket láttál már.

Mind cigizik, és nincs pénz fogorvosra, így a kezük általában a szájuk előtt van, ha nevetnek.

- De hát mit írjak magamról?

- Bármit.

- De hogy bármit?

Aztán megtudom, hogy a furulya mégsem egyjelentésű szó, nevetünk, ez az idősebbeknél köhögésbe megy át.

Aztán tollbamondás, csak hogy mi a csel, majd javíthatom.

Cigiszünet.

Én maradok, leszoktam már, csak akkor dohányzom, ha iszok.

„ Miért mondod ezt nekem?”

Guilio Leoni: Dante és a halál mozaikja

A technikai dolgozók egy jó kis pécsi hétvégével kedveskedtek maguknak, csak valami főváros lett, vagy mi, így miután minden nevelőnek, nekem is vállalnom kellett helyettesítést, konkrétan a vasárnap nappalt.

Nyolc órakor átvettem az ügyeletet az éjszakás kolleganőtől, aki magára vigyázott, miután egy gyermek sem maradt hétvégére, ugyan a Kovács gyerekek úgy volt, hogy lesznek, de miután anyát megint megverte apa, és térítési díjat is kellett volna fizetni, a családfő úgy döntött magával viszi a gyerekeket, majd ha másra nem is, de anyát zsarolni jók lesznek.

Egy nyugodt napnak néztem elébe.

Kolleganőm elmondta, hogy délutánra azért várhatóak páran, de nem gáz, vett kaját bőven, készüljek, marha éhesek lesznek. Mindig ez van vasárnap, egy jó otthoni hétvége után mindent felzabálnak.

És ott maradtam egyedül. Jó volt a csend, ritka az intézményben. Kimentem az udvarra, iskola, kollégium, átmeneti otthon, csend.

- Ó de jó. Sehol egy tanár, sehol egy gyerek.

Leültem a számítógéphez, és kitaláltam, hogy majd most jól megnézek az Indexen magyar filmeket. Elbasztam egy csomó időt a Fekete kefe, és a Pánik című filmekkel, egyik szarabb mint a másik, háromnegyed óra után léptettem mindakettőt, de ennek meg még úgyse volt értelme, nem tudom, mit vártam, hogy majd a végén egyszer csak kurva jó lesz? Még a hasam is megfájdult a Pánik címűtől, azóta sem bírom elképzelni, hogy miért készítették el.

Na, de van még egy pár ilyen rossz húzás, hogy a klasszikust idézzem.

És akkor egyszer csak gyerekhangok, kiboruló kuka zöreje.

Balhé van.

Az udvaron éppen a helyi Kelemen testvérek néztek körbe, mi újság. A nagyobbik egy csipszes zacskóba kukkantott éppen, van-e benne még valami fogyasztható, a középső a földre borított kuka további tartalmát ellenőrizte, a kicsi pedig kezdte volna firkélni a frissen meszelt falat.

 - Hálló.

Riadás. Nyak be, tekintet a veszélyforrás írányába.

 - Nem kéne firkálni, a szemetet meg szedjék már össze, ha kiborították.

Egyszerre jött a válasz, mi nem borítottuk ki, én nem firkáltam.

Ez a legdurvább, az értelmetlen hazugság, hiszen láttam, te is tudod, hogy láttam

Akkor meg minek hazudni? Sosem értettem.

Állnak, bámulnak.

- Na, gyerünk, szedjétek össze a szemetet.

- Nem mi voltunk, már így volt. – és hátrálnak kifelé vigyorogva, mindjárt megfordulnak és elszaladnak, szedhetem én a dzsuvát. Ritkán kiabálok mostanában, nyári szünet, mit ordítsak, ezekkel viszont máshogy már nem lehet. Megnéztem, meg van –e még híres hangom.

 - Elég!! Most azonnal mind a három szedi a szemetet, és húzza a csíkot, mert megőrülök, és előjön a sötét oldal.

Csak ezt értik szegények, ez van nekik születésük óta, az ordítás, a kiabálás, az agresszió, a hazugság, az erőszak.

A szép szót, a kedvességet kinevetik, lenézik, kihasználják, majd az emeletről leköpnek, és ha felnézel csak a beugró árnyat látod meg a kuncogást hallod.

Gecik. Kisgecik. Nagygecik lesznek.

Na, de ez van bazmeg.

Aztán megnéztem egy cápás műsort a tv-ben. Majd még egyet. Szendvicset ettem, és akkor nyílt az ajtó, és megjöttek a Pócsi gyerekek, hárman.

- Maga van? Többiek? Mit fogunk csinálni? Maga lesz az éjszakás? Mit lehet enni?

A Pócsik tavaly is voltak, szigorúan júniustól szeptember közepéig, anya idén is így gondolkozott, nem kell a gond ottholra, etetni, főzni, unatkoznak, programra nincs pénz, strandra ha kimegyünk, mán egy tízes, oszt még a februári gáz sincs kifizetve. Jól el lesznek az átmenetibe. És akkor szépen beíratja őket, szeptemberben meg kiveszi, mert akkor már megölik a panaszkodásukkal a purgyék, hogy itt tanulni kell délután, meg a múltkor is hogy kiabált Ági néni. Előtte azonban még megvárják míg az otthon felszereli a gyerekeket tanszerekkel, és majd akkor.

 - Van valami kaja?

És tényleg mindent megettek volna, ha nem rakok el a többieknek. A kérdésre, hogy mi van, nem ettetek, csak a dehogynem lehet a válasz.

Hát persze. Gondolom.

Aztán az unatkozás kezdődött volna mesterfokon. Elég az hozzá, hogy a munkatársak megegyeztek már rég, meg is lett mondva, hagy a nappaliban lévő gép a nevelőké, nincs kivétel, hogy Sanyika, vagy Erzsike iwiwezhet a hétvégén.

Ehhez képest.

 - Leülhetünk a géphez?

 - Dehogy is. Ki van zárva.

 - De Zsuzsika néni megengedi.

 - Kit érdekel Zsuzsika néni? Nem lehet.

 - ÓÓ. Akkor mit csináljunk?

Zsuzsika néni úgy megengedte a múltkor is, hogy a kis hatodikos Angéla simán a pina.hu-val kezdett, onnan meg nem volt megállás, jött a többi. Hétfőn Sanyi bácsi kábé negyvenöt, enyhén szólva sem megengedett oldalt talált az előzményekben.

 - Addig sincs gond a gyerekkel. – gondolhatta Zsuzsi.

 - Na, itt a számtech terem kulcsa, jöttök?

Onnantól pedig minden egyszerűen zajlott, még megjött a Szentesi testvérpár, (szülők válnak, anya kész van, megőrült, apa okés, csak az a gáz, hogy anyának van ítélve a két pulya, pedig apa a pozitív hős., itt várják meg mi lesz), és hálóban nyomtuk az autóversenyt váltásig.

Jókedvűen, pihenten.

Egy újabb szösszenet Karcsitól:

„ – Merre fut az Út? – kérdezte egy tanítványa Csao-csoutól.
   – A kerítésen túl – felelte a mester.
   – Nem azt kérdeztem.
   – Hát melyiket gondoltad?
   – Az igazit, a Nagy Utat.
   – Hát, az országút Csanganba visz! – mondta Csao-csou.”

                                                                   Lin-Csi

Az Úton, melyen halad a Vándor gyakran vannak buktatók, téves irányok, melyek megzavarhatják a helyes irány megtalálását, ám törekednünk és ragaszkodnunk kell a Helyes Úthoz, utazásunk csak így lehet eredményes.

"Magyar áldozatról nem érkezett jelentés." 

Az, hogy a legjobb magyar zenekar a Leukémia, na azt állapította meg éppen magában Tampi. Le szokott szögezni magában ezt azt zenével kapcsolatban, ami persze nem örökérvényű, főleg ha már elfogyasztott pár sört is. Kell, hogy legyen egy világ kedvenc zenekara, még ha csak egy napig, és ha nincs is ilyen.

Szóval a Leukémiára pogózott a számítógép előtt, és jutott eszébe a barcelonai vacsora.

Egy ketyós pár gyerekeire kellett vigyázniuk kampijával, míg ők, művészkednek. A szülők, egy vén, amerikai hippi, a világ legsóherebb parasztja, annyira, hogy a magyar vizslájának nem adott húst, és az, amikor Bugriséktól kapott egy kis májkrémet össze-vissza fosta a lakást, a csávó amúgy az utcán zenélt, de lusta volt és így alig járt le, pedig kurva sok pénzt keresett volna, és egy idő után kibírhatatlanná vált. Tampiék terveket szövögettek ellene a tetőn, ahová pihenni jártak. Hogy kéne balesetnek álcázni, meg mennyit ér a hangszere. A párja, a magyar lány pedig a fejébe vette, hogy színházi rendező, és éppen a darabját rendezte, több hasonszőrű lélekkel. A fiúk meg voltak elégedve a munkájukkal, bár pénz nem volt, egész nap járták a várost, meg a tengerpartot, főleg miután megtudták, hogy a két és fél éves kisfiú még csak egyszer volt a lakástól húszpercnyi sétára lévő parton.

Tampiék ott tartózkodásuk alatt mindennap elzarándokoltak a tengerhez.

Hamar beleszoktak a gyermekfelügyeletbe, bár az elején volt olyan, hogy megálltak az út szélén, és az autók dudáltak, mert a babakocsi lelógott az útra. Na, és a kisebb gyerek még pelenkás volt, plusszprogramnak. Jó csapat voltak, a kislány, a kisfiú, a magyar vizsla, a kampi, meg Tampi.

Egy este a két művész szórakozni indult a többi művésszel, és a két fiúra hárult a vigyázás.

- Jön majd Hugh, egy ausztrál, jó gyerek, van kulcsa, vacsorázni fog, csak vigyázzatok, mert nagyon durván nyomja a fuma-t. – azzal elment.

- Ezek szerint nem vette észre mennyire vigyázunk. – mondta a kampi.

A pulyák korán feküdtek, az utcán a spanyolok nem, aztán megérkezett Hugh, a tengeri medve. Lassan beszélt, megfontoltan, elmesélte, hogy áthajózta egyedül valamelyik óceánt, Tampi nem értette melyiket, és a viharokkal kapcsolatban csak annyit mondott, hogy nem csinálsz mást, napokig csak fekszel a padlón, és a hangok, na igen a hangok, azok durvák, közben a rizst a villa másik, dudoros felére pakolta.

Kiderült továbbá, hogy zenéket is ír, általa kitalált hangszerekre, mert a zene fontos. A vacsora után elővett egy sportszeletet, és nagyon lassan csinált egy cigarettát, aminek elszívása olyan sokáig tartott, hogy lehet, kettő volt.

A végén csak annyit mondott Hugh, az ausztrál, hogy most magyar zenét kell hallgatni, Tampiéknál nem volt más, csak Leukémia, berakták, és tökéletes volt, mert pont erre gondolt, és mindannyian örültek, közösen, Tampi többször majdnem elájult embrióba, de a Leukémia, és az ismerő dallamok voltak a kapaszkodó, és jó volt.

Az este után még találkoztak párszor, a tengerész egy felújítandó háromárbocos mesehajót újított fel, ami mellett minden nap elmentek a tengerpart felé menet.

Aztán annyi.

Stark Attila képei. 

„ Békaemberek vannak odaát, azokat néztem”

             Shirley Ann Grau: A tengerparti buli

- Mész a Szigetre? – kérdezte Tampit a kampija.

- Megy a faszom. – válaszolta. – Nincs pénzem, de ha lenne se mennék, nem vágyom, de nem kezdek bele az elcsépelt, szar magyarázatba.

- Jó. Értem.

- Nem az, csak bosszant, hogy egy csomó zenekart kizárólag egy ilyen szar fesztiválon tudsz megnézni, mert amúgy nem hívják őket, mert nem éri meg. Én meg mostanában jobban szeretem a klubkoncerteket, egy fesztiválon más az egész, had ne kezdjek bele,a lényeg, hogy fesztiválra nem akarok menni, a megöregedtél szarságot meg hallani se akarom, mert elszaladok.

Tampi négy vagy öt éve nem volt már a fő- fő istenfasza fesztivállá vált tömegrendezvényen. Az utolsó látogatás talán a Slayeres év volt, akkor is csak egy napra, az egészről nem sok emlék maradt meg, úgy ánblokk, ahogy sokan mondani szokták. Bár az a kellemes élmény örökre beivódott az agyába, mikor a Müller Péter Sziámi ÁÁÁ!! – val való találkozás során a művészt az egekig magasztalták, gratuláltak munkásságához, majd a búcsúzás után „kurva anyád Müller Péter!” és hasonló útravalókkal engedték távozni. Merthogy Müller Péter megosztja a közönséget. A másik, ami megmaradt, az Bugris barátjuk hasas ugrása, a belga motorosok felfújható medencéjébe, amiben éppen a lábukat áztatták. Volt nagy nevetés.

A nap utolsó pillanata, hogy valami traktor húzta vonatszerű járművön ült ötödmagával, és németül ordibáltak.

És kész.

Aztán hazajövetel után három napos légúti problémák, a tipikus Sziget – betegség, és persze az amúgyis másnaposság, nulla forinttal, hogy még egy fumát se lehessen venni.

- A kedvencem a minden évben elhangzó „veszteséges volt a fesztivál mondat”. Jó kis magyaros kijelentés. Veszteséges mi?

- Az anyja a veszteséges.

- Volt azért egy - két merész mutatvány, főleg Ketyós részéről, ő szeretett a Szigeten kikapcsolódni.

- Szó szerint. Az asztal tetejéról elküldeni mindenkit az anyjába, ez volt a specialitása. Mostanában ő se jár.

- Nem nagyon. Na szóval, az egyik évben, az utolsó napon ellopott egy liter rumot, míg a pultos félrenézett. Komisz egy cselekedet volt. Mindenkinek csak az a liter szar hiányzott, délben.

- Az utolsó napon.

- Ja. Négyen fogyasztották el végül, aztán Ketyós a CPG konceerten ugrott egyet a rácsról az emberekre, természetesen a klasszikus, részeg ember stagedivingol tílusban sikerült, senki sem kapta el, hetekig csodájára jártak a hátán lévő zúzódásnak, meg a pompás színeknek.

- Nekem a kedvencem egy papiros 24 óra, amit négyen kezdtünk, de hárman maradtunk, mert Kovács húsz perccel a fesztiválra lépés után elveszett, már csak otthon találkoztam vele két év múlva. Na ,és mentünk, kóboroltunk, mígnem hajnaltájban egy lengyel lányba nem botlottunk, aki csokit akart adni, ha van papírunk cserébe, amibe bele tudja csomagolni a barátját, merthogy ő szerette azt az érzést. Megoldódott minden, közben a híres lengyel – magyar barátságról beszélgettünk, és  a Linda filmsorozatról, amit a lengyel nézők is élvezhettek. Aztán kiderült, hogy a táska, amit szorongatott a kis hölgy, tele van csokoládéval. Míg ő vécézett, kitaláltuk, hogy az nekünk kell, és úgy lesz, hogy én kikapom a kezéből és elszaladok vele a tuják irányába, a többiek, akik a növények mögött rejtőznek pedig, amikor odaér a lány, kirakják a lábukat, ő elesik, és kész.

Mikor visszajött elmondtuk neki a tervünk, körülbelül négy percig sírva nevettünk, bár többnek tünt.

 - Előfordult – e, hogy az ufonauták elvitték a férjét a lakásukból?

 - Igen, szerinte több alkalommal is elvitték a bolygójukra. Ez mindig olyankor történt,

amikor én nem voltam itthon, és mire hazajöttem, már itt találtam őt.

                                            Részlet egy riportból, az UFO magazinból

Már csak ilyen ez a karácsony, jutott a végkövetkeztetésre Tampi. Nem emlékezett pontosan mikor kezdődött a masszív szórakozás, de arra igen, hogy már szülővárosában végigitta az ünnepet, ami ilyenkor jellemző volt, hiszen barátai ekkor látogattak haza biztosan, és persze ők sem akartak mást. Aztán a fővárosba érkezvén folytatódott a mulatás. Bugris barátjának hobbija volt azok berúgatása, akik másnap külföldre indultak. Tampi egy ilyen indulás óta nem ivott röviditalt.

 Másnapos még nem volt, csak szellemi roncs. Ahogy ült a reptéri váróban, éppen azon gondolkodott szarjon – e. Még két órája volt a repülő indulásáig.

- Szépen, kényelmesen akarok utazni, csak semmi izgalom. – magyarázta az éjszaka haverjainak, akik csodálkoztak, miért megy ki ilyen korán.

- Megvan minden? – omlott Tampi agyába. Megvolt. A csomag. Na, igen. A saját cucca a kis hátizsákba belefért, melynek nemsokára kézipoggyász lesz a neve. A másikba, a dögbe, az Angliában élő ismerőseinek, haverjainak, barátainak, azok testvérének, és gyerekeinek a csomagjai voltak, melyeket szerető, gondos anyukák állítottak össze. A zsákot nehezítette a karácsony, és a vele járó ajándékozási láz, azon felül, amit az ott levők amúgy is akartak, és szükségük volt rá.

Az utazás előtt minden anyukát felkeresett, és minden anyuka szabadkozott, hogy ő igyekezett keveset csomagolni, és hogy ez még ugye nem sok, és a repülő úgyis elviszi. Tampi hümmögött, mosolygott. Volt savanyú uborka, Béres-csepp, házi kolbász, magyar fűszerkeverék, vastag könyv, melynek címe Jézus király, a párthus herceg volt, ez itthon maradt, méz, aztán megint kolbász, karton Túró Rudi, HVG, játék az unokáknak, atléta, alsó nadrág, kedvenc kapucnis, jegyzettömb. És akkor még ott volt Tampi összeállítása a fontosakról, a pár liter pálinka, négy rúd Pick szalámi, meg még több újság, Story, Blikk, nehogy azt kelljen később mondaniuk a srácoknak, hogy ki a faszom az a Majka.

A gyors leltár után kényelmesen hátradőlt, majd belegondolt, hogy milyen jó, hogy van ez a reptéri transzfer. Nincs szívás a tömegközlekedéssel, kiszámíthatatlan idő, nincs lehúzós szopás a taxisokkal. Fix összeg, mikró busz, időre ott van, kivisz, oszt csá. Oda – vissza. Tökéletes. Aztán rögtön eszébe jutott egy múltkori ilyen útja, ekkor már a repülőtérről a városba. A vagány pesti mikró buszvezető, aki addig fennhangon szólogatott be ide-oda autóstársainak, sápadtan szállt ki a buszból, miután rossz irányból hajtott be az egyirányú utcába direkt, és meghúzta, nem direkt, egy, mint utóbb kiderült éppen keresztelőre tartó puccba, aranyba vágott, ötven éven túli roma Mercedesét.

A bácsi köszönésként a naeztjólmegszívtadöcskös mondatot csücskösítette, és onnantól nem volt vita, hogy ki a hibás.

- Kleine problém – mondta a sofőr a csodálkozó német párnak, akik éppen a hoteljükbe tartottak, és Tampi valószínűsítette, hogy még találkoznak a gyönyörű szóösszetétellel magyarországi tartózkodásuk alatt.

„ Lám, az eszed megszállta

a bor, vagy mindig ilyen

volt, mint most”

                          Homérosz: Odüsszeia

Mikor Tampi felébredt a már müködésképtelen, és magamsemtudommilegyenvele sorsra ítéltetett kétütemű fehér Trabant hátsó csomagtartója alatt, a móka még tartott. Tulajdonképpen fogalma sem volt róla hogy került az autó mögé, alá, de ügyet semmiképpen sem csinált belőle, valószínűleg a húgyozás húzódhatott el, gondolta magában, és elkezdett feltápázkodni, mert iszonyat szomjúság gyötörte, meg azt is tudni akarta, miről is maradhatott le, mennyi időt aludt, meg mi van. A feltápázkodás jól sikerült, a folytatás nem. Elfeledkezett ugyanis a ledöntött drótkeritésről, amit ő fektetett földközelbe még vizelés előtt csak úgy unalombólkivagyiságból, meg amúgy is minek van ott. Na ebbe gabajodott most bele Tampi lába, és vágódott elég nagyot.

 - A kurva anyád!

Bántotta szóval a kerítést, majd felkelt, és belépett a kocsma nyitott udvarába. Csak fokozatosan ismerte fel az amúgy általa igen sűrűn látogatott egység nyitott részét, és ismerőseit is. A flair ülőgarnitúrák széttört lábú székei azonban mindenképpen meggyőzték róla, hogy ez lesz az. Ekkor beugrott neki, hol hagyta a sörét, nem volt nehéz, mert mindig odarakta, ha vizelni ment. Most is ott volt, a wc ablakpárkányán. Jólesett neki, szénsav híján könnyen le tudta húzni az egészet. Látása kitisztult. Ekkor valaki hátbavágta.

 - Mékvóta? – kérdezte ingerülten, majd megpillantotta Sanyi cimboráját.

 - Ne dumájjámá aszt hittük, hogy lelépté.

 - Nem léptem le, húgyoztam.

 - Csocsózunk?

 - Csocsózzon  a faszom. Azok ott mit csinálnak?

 - Csabi zsírivó versenyt tart.

Ekkor nem volt appeláta, gyomrából megindult az a valami, ami a mondat nélkül egy nagy köpéssel kezelhető lett volna, és egy laza ordítás kíséretében a wc és a trabant közötti járdára fröccsentett egy közepes hányást.

- Ettél a tápból? – kérdezte Sanyi a hányást nézve.

- Úgy néz ki, meg a nyelvem is fáj. – de ekkor már beugrott a sertéspörkölt, amelyet iszonyú forrón és gyorsan gyűrt magába többedmagával, és amelynek zsír maradékát Csaba barátjuk a bográcsból úgy ívott, hogy szája két szélén folyt a pirosas lé.

- Na igyunk egy tequillát – invitálta Sanyi.

- Várjál már bazmeg – nyögte Tampi.

- Ne hisztizzé – szólt neki Sanyi, és egy kicsit megszédült, csak 3-4 lépéssel tudta újra koordinálni a higanymozgást gyakran felvevő testét.

 - Van cigid? – kérdezte Tampi.

 - Füves?

 - Ezisazis.

 - Nincsen.

 - Melyik nincs?

 - Egyik se.

 - Akkor mér kérdezed, bazmeg?

 - Merasszittem – kotorászott Sanyi a zsebében, csajozósnak egyáltalán nem mondható mosollyal az arcán. Ekkor lépett ki Karcsi az udvarra narancssárga zakóban, fején prémes vasútassapkában, kezében nylonszatyorral, melyben üveg himbálózott. Kilépéskor huuuáááéljenéljen! Felkiáltással üdvözölte a kertet. Rögtön utána Kancsó dülöngélt, nemcsak az elfogyasztott pálinkáktól és alkoholmentes söröktől, hiszen ő már két hete nem iszik, hanem  a nyakában imbolygó, visító lány súlyától.

 - Ne nyávogj már annyit, én nem értelek, végre egy férfi feje van a lábad között, te meg sírsz itt. – szólalt meg Kancsó úgy, hogy mindenki odafigyeljen.

Ebben a pillanatban Laci átesett egy műanyagszéken.

Ügü kapitány festménye.Ollé