tampi

"Magyar áldozatról nem érkezett jelentés." 

Az, hogy a legjobb magyar zenekar a Leukémia, na azt állapította meg éppen magában Tampi. Le szokott szögezni magában ezt azt zenével kapcsolatban, ami persze nem örökérvényű, főleg ha már elfogyasztott pár sört is. Kell, hogy legyen egy világ kedvenc zenekara, még ha csak egy napig, és ha nincs is ilyen.

Szóval a Leukémiára pogózott a számítógép előtt, és jutott eszébe a barcelonai vacsora.

Egy ketyós pár gyerekeire kellett vigyázniuk kampijával, míg ők, művészkednek. A szülők, egy vén, amerikai hippi, a világ legsóherebb parasztja, annyira, hogy a magyar vizslájának nem adott húst, és az, amikor Bugriséktól kapott egy kis májkrémet össze-vissza fosta a lakást, a csávó amúgy az utcán zenélt, de lusta volt és így alig járt le, pedig kurva sok pénzt keresett volna, és egy idő után kibírhatatlanná vált. Tampiék terveket szövögettek ellene a tetőn, ahová pihenni jártak. Hogy kéne balesetnek álcázni, meg mennyit ér a hangszere. A párja, a magyar lány pedig a fejébe vette, hogy színházi rendező, és éppen a darabját rendezte, több hasonszőrű lélekkel. A fiúk meg voltak elégedve a munkájukkal, bár pénz nem volt, egész nap járták a várost, meg a tengerpartot, főleg miután megtudták, hogy a két és fél éves kisfiú még csak egyszer volt a lakástól húszpercnyi sétára lévő parton.

Tampiék ott tartózkodásuk alatt mindennap elzarándokoltak a tengerhez.

Hamar beleszoktak a gyermekfelügyeletbe, bár az elején volt olyan, hogy megálltak az út szélén, és az autók dudáltak, mert a babakocsi lelógott az útra. Na, és a kisebb gyerek még pelenkás volt, plusszprogramnak. Jó csapat voltak, a kislány, a kisfiú, a magyar vizsla, a kampi, meg Tampi.

Egy este a két művész szórakozni indult a többi művésszel, és a két fiúra hárult a vigyázás.

- Jön majd Hugh, egy ausztrál, jó gyerek, van kulcsa, vacsorázni fog, csak vigyázzatok, mert nagyon durván nyomja a fuma-t. – azzal elment.

- Ezek szerint nem vette észre mennyire vigyázunk. – mondta a kampi.

A pulyák korán feküdtek, az utcán a spanyolok nem, aztán megérkezett Hugh, a tengeri medve. Lassan beszélt, megfontoltan, elmesélte, hogy áthajózta egyedül valamelyik óceánt, Tampi nem értette melyiket, és a viharokkal kapcsolatban csak annyit mondott, hogy nem csinálsz mást, napokig csak fekszel a padlón, és a hangok, na igen a hangok, azok durvák, közben a rizst a villa másik, dudoros felére pakolta.

Kiderült továbbá, hogy zenéket is ír, általa kitalált hangszerekre, mert a zene fontos. A vacsora után elővett egy sportszeletet, és nagyon lassan csinált egy cigarettát, aminek elszívása olyan sokáig tartott, hogy lehet, kettő volt.

A végén csak annyit mondott Hugh, az ausztrál, hogy most magyar zenét kell hallgatni, Tampiéknál nem volt más, csak Leukémia, berakták, és tökéletes volt, mert pont erre gondolt, és mindannyian örültek, közösen, Tampi többször majdnem elájult embrióba, de a Leukémia, és az ismerő dallamok voltak a kapaszkodó, és jó volt.

Az este után még találkoztak párszor, a tengerész egy felújítandó háromárbocos mesehajót újított fel, ami mellett minden nap elmentek a tengerpart felé menet.

Aztán annyi.

Stark Attila képei. 

„ Békaemberek vannak odaát, azokat néztem”

             Shirley Ann Grau: A tengerparti buli

- Mész a Szigetre? – kérdezte Tampit a kampija.

- Megy a faszom. – válaszolta. – Nincs pénzem, de ha lenne se mennék, nem vágyom, de nem kezdek bele az elcsépelt, szar magyarázatba.

- Jó. Értem.

- Nem az, csak bosszant, hogy egy csomó zenekart kizárólag egy ilyen szar fesztiválon tudsz megnézni, mert amúgy nem hívják őket, mert nem éri meg. Én meg mostanában jobban szeretem a klubkoncerteket, egy fesztiválon más az egész, had ne kezdjek bele,a lényeg, hogy fesztiválra nem akarok menni, a megöregedtél szarságot meg hallani se akarom, mert elszaladok.

Tampi négy vagy öt éve nem volt már a fő- fő istenfasza fesztivállá vált tömegrendezvényen. Az utolsó látogatás talán a Slayeres év volt, akkor is csak egy napra, az egészről nem sok emlék maradt meg, úgy ánblokk, ahogy sokan mondani szokták. Bár az a kellemes élmény örökre beivódott az agyába, mikor a Müller Péter Sziámi ÁÁÁ!! – val való találkozás során a művészt az egekig magasztalták, gratuláltak munkásságához, majd a búcsúzás után „kurva anyád Müller Péter!” és hasonló útravalókkal engedték távozni. Merthogy Müller Péter megosztja a közönséget. A másik, ami megmaradt, az Bugris barátjuk hasas ugrása, a belga motorosok felfújható medencéjébe, amiben éppen a lábukat áztatták. Volt nagy nevetés.

A nap utolsó pillanata, hogy valami traktor húzta vonatszerű járművön ült ötödmagával, és németül ordibáltak.

És kész.

Aztán hazajövetel után három napos légúti problémák, a tipikus Sziget – betegség, és persze az amúgyis másnaposság, nulla forinttal, hogy még egy fumát se lehessen venni.

- A kedvencem a minden évben elhangzó „veszteséges volt a fesztivál mondat”. Jó kis magyaros kijelentés. Veszteséges mi?

- Az anyja a veszteséges.

- Volt azért egy - két merész mutatvány, főleg Ketyós részéről, ő szeretett a Szigeten kikapcsolódni.

- Szó szerint. Az asztal tetejéról elküldeni mindenkit az anyjába, ez volt a specialitása. Mostanában ő se jár.

- Nem nagyon. Na szóval, az egyik évben, az utolsó napon ellopott egy liter rumot, míg a pultos félrenézett. Komisz egy cselekedet volt. Mindenkinek csak az a liter szar hiányzott, délben.

- Az utolsó napon.

- Ja. Négyen fogyasztották el végül, aztán Ketyós a CPG konceerten ugrott egyet a rácsról az emberekre, természetesen a klasszikus, részeg ember stagedivingol tílusban sikerült, senki sem kapta el, hetekig csodájára jártak a hátán lévő zúzódásnak, meg a pompás színeknek.

- Nekem a kedvencem egy papiros 24 óra, amit négyen kezdtünk, de hárman maradtunk, mert Kovács húsz perccel a fesztiválra lépés után elveszett, már csak otthon találkoztam vele két év múlva. Na ,és mentünk, kóboroltunk, mígnem hajnaltájban egy lengyel lányba nem botlottunk, aki csokit akart adni, ha van papírunk cserébe, amibe bele tudja csomagolni a barátját, merthogy ő szerette azt az érzést. Megoldódott minden, közben a híres lengyel – magyar barátságról beszélgettünk, és  a Linda filmsorozatról, amit a lengyel nézők is élvezhettek. Aztán kiderült, hogy a táska, amit szorongatott a kis hölgy, tele van csokoládéval. Míg ő vécézett, kitaláltuk, hogy az nekünk kell, és úgy lesz, hogy én kikapom a kezéből és elszaladok vele a tuják irányába, a többiek, akik a növények mögött rejtőznek pedig, amikor odaér a lány, kirakják a lábukat, ő elesik, és kész.

Mikor visszajött elmondtuk neki a tervünk, körülbelül négy percig sírva nevettünk, bár többnek tünt.

 - Előfordult – e, hogy az ufonauták elvitték a férjét a lakásukból?

 - Igen, szerinte több alkalommal is elvitték a bolygójukra. Ez mindig olyankor történt,

amikor én nem voltam itthon, és mire hazajöttem, már itt találtam őt.

                                            Részlet egy riportból, az UFO magazinból

Már csak ilyen ez a karácsony, jutott a végkövetkeztetésre Tampi. Nem emlékezett pontosan mikor kezdődött a masszív szórakozás, de arra igen, hogy már szülővárosában végigitta az ünnepet, ami ilyenkor jellemző volt, hiszen barátai ekkor látogattak haza biztosan, és persze ők sem akartak mást. Aztán a fővárosba érkezvén folytatódott a mulatás. Bugris barátjának hobbija volt azok berúgatása, akik másnap külföldre indultak. Tampi egy ilyen indulás óta nem ivott röviditalt.

 Másnapos még nem volt, csak szellemi roncs. Ahogy ült a reptéri váróban, éppen azon gondolkodott szarjon – e. Még két órája volt a repülő indulásáig.

- Szépen, kényelmesen akarok utazni, csak semmi izgalom. – magyarázta az éjszaka haverjainak, akik csodálkoztak, miért megy ki ilyen korán.

- Megvan minden? – omlott Tampi agyába. Megvolt. A csomag. Na, igen. A saját cucca a kis hátizsákba belefért, melynek nemsokára kézipoggyász lesz a neve. A másikba, a dögbe, az Angliában élő ismerőseinek, haverjainak, barátainak, azok testvérének, és gyerekeinek a csomagjai voltak, melyeket szerető, gondos anyukák állítottak össze. A zsákot nehezítette a karácsony, és a vele járó ajándékozási láz, azon felül, amit az ott levők amúgy is akartak, és szükségük volt rá.

Az utazás előtt minden anyukát felkeresett, és minden anyuka szabadkozott, hogy ő igyekezett keveset csomagolni, és hogy ez még ugye nem sok, és a repülő úgyis elviszi. Tampi hümmögött, mosolygott. Volt savanyú uborka, Béres-csepp, házi kolbász, magyar fűszerkeverék, vastag könyv, melynek címe Jézus király, a párthus herceg volt, ez itthon maradt, méz, aztán megint kolbász, karton Túró Rudi, HVG, játék az unokáknak, atléta, alsó nadrág, kedvenc kapucnis, jegyzettömb. És akkor még ott volt Tampi összeállítása a fontosakról, a pár liter pálinka, négy rúd Pick szalámi, meg még több újság, Story, Blikk, nehogy azt kelljen később mondaniuk a srácoknak, hogy ki a faszom az a Majka.

A gyors leltár után kényelmesen hátradőlt, majd belegondolt, hogy milyen jó, hogy van ez a reptéri transzfer. Nincs szívás a tömegközlekedéssel, kiszámíthatatlan idő, nincs lehúzós szopás a taxisokkal. Fix összeg, mikró busz, időre ott van, kivisz, oszt csá. Oda – vissza. Tökéletes. Aztán rögtön eszébe jutott egy múltkori ilyen útja, ekkor már a repülőtérről a városba. A vagány pesti mikró buszvezető, aki addig fennhangon szólogatott be ide-oda autóstársainak, sápadtan szállt ki a buszból, miután rossz irányból hajtott be az egyirányú utcába direkt, és meghúzta, nem direkt, egy, mint utóbb kiderült éppen keresztelőre tartó puccba, aranyba vágott, ötven éven túli roma Mercedesét.

A bácsi köszönésként a naeztjólmegszívtadöcskös mondatot csücskösítette, és onnantól nem volt vita, hogy ki a hibás.

- Kleine problém – mondta a sofőr a csodálkozó német párnak, akik éppen a hoteljükbe tartottak, és Tampi valószínűsítette, hogy még találkoznak a gyönyörű szóösszetétellel magyarországi tartózkodásuk alatt.

„ Lám, az eszed megszállta

a bor, vagy mindig ilyen

volt, mint most”

                          Homérosz: Odüsszeia

Mikor Tampi felébredt a már müködésképtelen, és magamsemtudommilegyenvele sorsra ítéltetett kétütemű fehér Trabant hátsó csomagtartója alatt, a móka még tartott. Tulajdonképpen fogalma sem volt róla hogy került az autó mögé, alá, de ügyet semmiképpen sem csinált belőle, valószínűleg a húgyozás húzódhatott el, gondolta magában, és elkezdett feltápázkodni, mert iszonyat szomjúság gyötörte, meg azt is tudni akarta, miről is maradhatott le, mennyi időt aludt, meg mi van. A feltápázkodás jól sikerült, a folytatás nem. Elfeledkezett ugyanis a ledöntött drótkeritésről, amit ő fektetett földközelbe még vizelés előtt csak úgy unalombólkivagyiságból, meg amúgy is minek van ott. Na ebbe gabajodott most bele Tampi lába, és vágódott elég nagyot.

 - A kurva anyád!

Bántotta szóval a kerítést, majd felkelt, és belépett a kocsma nyitott udvarába. Csak fokozatosan ismerte fel az amúgy általa igen sűrűn látogatott egység nyitott részét, és ismerőseit is. A flair ülőgarnitúrák széttört lábú székei azonban mindenképpen meggyőzték róla, hogy ez lesz az. Ekkor beugrott neki, hol hagyta a sörét, nem volt nehéz, mert mindig odarakta, ha vizelni ment. Most is ott volt, a wc ablakpárkányán. Jólesett neki, szénsav híján könnyen le tudta húzni az egészet. Látása kitisztult. Ekkor valaki hátbavágta.

 - Mékvóta? – kérdezte ingerülten, majd megpillantotta Sanyi cimboráját.

 - Ne dumájjámá aszt hittük, hogy lelépté.

 - Nem léptem le, húgyoztam.

 - Csocsózunk?

 - Csocsózzon  a faszom. Azok ott mit csinálnak?

 - Csabi zsírivó versenyt tart.

Ekkor nem volt appeláta, gyomrából megindult az a valami, ami a mondat nélkül egy nagy köpéssel kezelhető lett volna, és egy laza ordítás kíséretében a wc és a trabant közötti járdára fröccsentett egy közepes hányást.

- Ettél a tápból? – kérdezte Sanyi a hányást nézve.

- Úgy néz ki, meg a nyelvem is fáj. – de ekkor már beugrott a sertéspörkölt, amelyet iszonyú forrón és gyorsan gyűrt magába többedmagával, és amelynek zsír maradékát Csaba barátjuk a bográcsból úgy ívott, hogy szája két szélén folyt a pirosas lé.

- Na igyunk egy tequillát – invitálta Sanyi.

- Várjál már bazmeg – nyögte Tampi.

- Ne hisztizzé – szólt neki Sanyi, és egy kicsit megszédült, csak 3-4 lépéssel tudta újra koordinálni a higanymozgást gyakran felvevő testét.

 - Van cigid? – kérdezte Tampi.

 - Füves?

 - Ezisazis.

 - Nincsen.

 - Melyik nincs?

 - Egyik se.

 - Akkor mér kérdezed, bazmeg?

 - Merasszittem – kotorászott Sanyi a zsebében, csajozósnak egyáltalán nem mondható mosollyal az arcán. Ekkor lépett ki Karcsi az udvarra narancssárga zakóban, fején prémes vasútassapkában, kezében nylonszatyorral, melyben üveg himbálózott. Kilépéskor huuuáááéljenéljen! Felkiáltással üdvözölte a kertet. Rögtön utána Kancsó dülöngélt, nemcsak az elfogyasztott pálinkáktól és alkoholmentes söröktől, hiszen ő már két hete nem iszik, hanem  a nyakában imbolygó, visító lány súlyától.

 - Ne nyávogj már annyit, én nem értelek, végre egy férfi feje van a lábad között, te meg sírsz itt. – szólalt meg Kancsó úgy, hogy mindenki odafigyeljen.

Ebben a pillanatban Laci átesett egy műanyagszéken.

Ügü kapitány festménye.Ollé